A volt kedvenc számod megy a magnón. Most úgy érzem, mintha itt lennél újra velem. Talán itt is vagy, ülsz a szoba másik végében, azért nem látlak. Együtt hallgatjuk ezt a számot: „ A választ a szél fújja”. Nagyon szép szám. Mindig el szeretném bőgni magam, ha hallom és most is könnyes egy kicsit a szemem.

De hülyeség! A XX. században nem szabad, NEM LEHET szentimentálisnak lenni. Pedig kell néha egy kis romantika! Várj, most vége a számnak. Visszatekerem, hisz az egész „levelet”, amit hozzád írok, ezalatt a szám alatt írom. No, már itt is vagyok.

Szóval egy csomó új dolog történt, mióta „elmentél”. Képzeld, kaptam egy új harisnyát. Neked biztosan tetszett volna. Szinte hallom a hangodat. „Frankó husikám”. Na persze ez a két szó most majdnem úgy jellemez téged, mintha a világ legnagyobb huligánja lettél volna, pedig az is voltál. Ráismersz a stílusodra? Te mindig úgy beszéltél, hogy „ Még azt merik mondani, hogy zöld a fű, pedig az.” De hagyjuk a hülyéskedést!

Az osztály ugyanolyan hülye és sötét, mint régen. Az, hogy Te elmentél, nem változtatott meg semmit és senkit. És ha én bekerülök abba a közösségbe, én is olyan leszek, amilyen voltam. De itthon és egyedül…, úgy egészen más. Holnapután valószínűleg felmegyek anyukádhoz és odaadom az irományaidat, amik még nálam voltak. Sokat vártam ezzel a látogatással, mert akkor nem akartam látni a szobádat.

Most viszont kéjes vágy van bennem, hogy újra láthassam. Talán utoljára! Mert mikor fogok én felmenni hozzátok és miért? Soha és semmiért. De talán most jobb is így. Azért jó, hogy írok hozzád, mert így mindent teljesen őszintén elmondhatok, és nem kell fennhangon beszélnem, hogy megértsél; akkor talán bolondnak hinnének. De mondd, nem gondolod, hogy már egy kicsit az is vagyok? A hajam megnőtt egy kicsit és most hátul összefogom egy szalaggal. Apám megjegyezte ma: „Édes vagy Marikám, de ronda.” Ő persze viccből mondta, de van benne némi igazság. A gyerekeknek azért tetszett, de lehet, hogy csak képmutatásból mondták. Nem tudom. Képzeld, a pszichológiai dolgozatom ötös lett, és nagyon örültem neki. Ha ott lettél volna a dolgozatírás alatt, az egészet lesúgtam volna neked. Komolyan! Ebben a félévben még elég gyatrán állok, de azért úgy érzem, jobb lesz a bizim, mint az előző félévben volt. Egy kicsit segít az a tudat is, hogy helyetted is kell tanulnom, mert a te életedet egy picit magamban is szeretném folytatni.

Nagyon nehéz ám élni Nélküled! Ha gyenge ember lennék, akkor már rég utánad mentem volna. Apropó: én mindig azt hittem magamról, hogy gyenge ember vagyok, és most ez a helyzet bebizonyította, hogy NEM. Ez azért jó. Most már egy másik szám megy, a „Have you seen your Mother baby standing in the shadow?” Ez is jó, csak egy kicsit vad a mostani hangulatomhoz.

A zenéről jut eszembe, múlt szombaton egy jazz hangversenyen voltam, és elég jól éreztem magam, főleg azért, mert mindent kiadtam magamból, ami rossz volt és fájt, a tébolyító dob-szóló alatt. Igen, azt a folytonos idegtépő dobolást, dübörgést, zajt hallani, annyit tesz, mint elfelejteni mindent, ami rossz volt.


Ma tanultuk pszichológiából, hogy ha valakinek félbe kell hagynia egy bizonyos tevékenységet, akkor abban nem szűnik meg a feszültség, és ezért arra a tevékenységre emlékszik vissza leginkább.

Ez hasonlít az én esetemhez. Félbe kellett hagynom egy szerelmet váratlanul, furcsán, idegenen, fájón és még mindig tart bennem egy befejezetlen érzés, egy végtelen feszültség, és még mindig várom, hogy valamikor folytathassam. De a tudat, hogy ez már soha nem fog eljönni, lehangol, üressé, céltalanná tesz. Ugye nem fogsz rám haragudni, ha találok egy fiút, aki megérdemel engem és akit én is megérdemelhetek? Ugye nem? Benne is téged foglak szeretni, a hasonló tényt, hogy ő is fiú és ő is fekete (legalábbis remélem, hogy neki is fekete lesz a haja!) és ő is értékes, tehetséges ember.

Várj egy picit, mindjárt jövök, csöngettek! Már itt is vagyok, csak a házmester jött a szemétért. Olyan hülyeség ez, hogy fizetünk a házmesternek havonta, mikor az első emeletről mi is le tudnánk vinni a szemetet. Miért kell az embereket csekély ellenszolgáltatás fejében lustaságra nevelni?

Na, de ez is olyasmi, amin én egyedül nem tudok változtatni. És mennyi minden van még ezen kívül, amin nem tudok változtatni, mert olyan egyedül vagyok az érzésemmel. (Vagy nagyon kevesen vannak velem.). Azért írok, mert különben a céltalanságtól megőrülnék. Nem tudok ma tanulni és nem is kényszerít ma semmi, mert szombat van. Szombat van, mindenki elmegy valahova és természetesen valakivel. Nagyon egyedül vagyok. Azt mégsem mondhatom az embereknek, hogy veled vagyok, hisz ők nem látnak téged és nem is éreznek! Én tudom, hogy itt vagy velem. Ha nem is mindig, de nagyon sokszor. Hisz az, hogy én rád gondolok és csak rád, az pont olyan értékű, mintha itt lennél velem. De azért én 17 éves vagyok és lány. Mégis jó lenne, ha át is ölelhetnélek. Na, de kár ezen dilemmázgatni. A születésnapom most volt 26-án. Ha nem mentél volna el, biztosan te is is itt lettél volna nálunk és úgy örültünk volna egymásnak, mint régen mindig. Az egész „buli” alatt rád gondoltam! A bulit azért írtam idézőjelben, mert csak lányok voltak, és az nem az igazi! Tegnap felfedeztem egy képedet, amit még nem láttam. A karénekes fiúkkal vagy, abban az orkán kabátodban, amiben mindig olyan voltál, mint egy mackó. Rendeltem belőle egyet. Mindenre szükségem van, ami rád emlékeztet. Tegnap este azt a fényképet nézegettem, amit a nyáron Érden csinált rólad Gábor öcséd. Fürdőgatyában vagy rajta.

A fényképen kerestem a szemeidet újra. Szerettem volna mélyen belenézni, de nagyon távoliak és picik voltak. Az arcodon valami mély keserűséggel kevert gúnyos mosoly van. Mi volt az? Aztán persze megint elsírtam magam, mert nem tudtam belenyugodni abba, hogy az a szép tested, az izmos karjaid – bocsánat a szóért - , rohadnak. Ez szörnyű érzés egy élő számára. Tudod, mi a legszörnyűbb? Az, hogy jön a tavasz. Ez másoknak jó, de én érzem, hogy bele fogok dilizni az egyedüllétbe. A langyos, álmosítóan friss levegő valami megmagyarázhatatlan szerelmi vágyat önt mindenkibe. Ezentúl is Laci-t fogok írni a padomra, az előttem ülő hátára. Rólad fogok álmodozni – mint régen - , magam mellé képzellek, ha sétálok, vagy ha színházban, moziban vagyok. Remélem, semmi baj nem lesz abból, hogy a vágyaim nem teljesen kielégültek, mert valami testi-lelki közelségre vágyom és ebből csak a lelki van meg és az is félig.

Ha lehetne, azt ordítanám mindenkinek: „ Ne legyetek soha igazán szerelmesek!” Kilábalni abból nem lehet soha. Nem tudom még, mi lesz velem, fogok-e találni valakit, aki majd megpróbál elfelejtetni téged. Persze nem hiszem, hogy ez valaha is bekövetkezhet, mármint hogy elfelejtelek. Túlságosan is sok volt az, amit irántad éreztem, és egy egész élet is kevés ahhoz, hogy elfelejtselek. / Mi lenne, ha még élhetnél?/

Na, de befejezem, mert most nem tudok már semmi újat mondani, hisz mindig csak azt hajtogatnám, hogy: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Örökké és meggátolhatatlanul! Szerelmem egy keverék volt: testvéri szeretet, baráti szeretet, imádat az ideálhoz, szerelemi szeretet, szinte már-már „szülői szeretet”. De öt szó is kifejezi ezt tömören így: Az életemnél is jobban szerettelek!